Schengen-történet


Az 1980-as évek elején az akkori Európai Közösség több tagállamában felmerült a személyek szabad áramlása biztosításának igénye, egységes álláspontot azonban nem sikerült kialakítani. A Saarbrückeni egyezményben 1984. július 13-án Németország és Franciaország megállapodott abban, hogy közös határukon fokozatosan felszámolják az ellenőrzést.

Később csatlakoztak hozzájuk a Benelux államok, így született meg 1985. június 14-én a Mosel folyó partján (Luxemburgban) a Schengeni egyezmény (SE). Az egyezményben elhatározták, hogy ki fogják dolgozni a hosszú távú végrehajtási intézkedéseket "a személyek belső határokon való ellenőrzésének megszüntetéséről és ennek a külső határokra való áthelyezéséről". Az érdemi célkitűzések megvalósítását azonban csak öt évvel későbbre irányozták elő. A megállapodás egyelőre csupán egyszerűsítette a határátlépés formaságait, és a határellenőrzés teljes lebontását is kilátásba helyezte. Különös jelentőségű, hogy az egyezmény kedvezményezettjei nem csupán az aláíró felek, hanem valamennyi akkori közösségi tagállam volt.

A fentiek értelmében 1990. június 19-én szintén a luxemburgi Schengenben aláírták A schengeni egyezmény végrehajtásáról szóló egyezményt (SVE), mely 1993-ban lépett hatályba. Alkalmazni azonban csak az 1995. évtől kezdték. A végrehajtási egyezmény elsődleges célkitűzése a tagállamok határain a határellenőrzés megszüntetése, melyhez elengedhetetlen, hogy a tagállamok területét körülölelő nem-tagállamokkal határos ún. külső határok ellenőrzését összehangolják, azok átlépését azonos feltételek mellett tegyék lehetővé. Ezzel párhuzamosan pedig a tagállamok közötti belső határon a határellenőrzés felszámolásából hasznot húzni akaró bűnözéssel szemben együttesen kell fellépniük, így az egyes tagállamokban működő bűnüldözési és igazságszolgáltatási rendszerek, szervek közötti kooperáció biztosítása kulcsfontosságú. A belső határokon a személyforgalom ellenőrzésének eltörléséből származó biztonsági deficit kompenzálására intézkedések igen jól felépített és szinte mindenre kiterjedő rendszerét dogozták ki. Kiemelkedő jelentőségű a külső határokon bevezetett szigorú ellenőrzés mellett a vízumkiadás egységes szabályozása, a kiutasítás és a közös visszatérési műveletek egységes alkalmazása, valamint a Schengeni Információs Rendszer (SIS).

Az ún. schengeni acqius (schengeni joganyag) azonban nem csak a fenti két egyezményből áll. A végrehajtási egyezmény felhatalmazása alapján - az amszterdami szerződés hatályba lépéséig létező - Schengeni Végrehajtó Bizottság számos határozatot fogadott el, amelyek egy része a mai napig is hatályban van.

A Tanács azonban sorban fogadja el azokat a normákat, amelyek fokozatosan kiváltják az egyezmény cikkeit és a Végrehajtó Bizottság határozatait. Ezt a folyamatot az egyezmény kiüresedésének n evezik.

A határellenőrzésre vonatkozó részt pl. egy közösségi rendelet, a Schengeni határellenőrzési kódex váltotta ki, de készülőben van a szintén közösségi rendelet formáját öltő új vízumkódex is, amely a vízumokra vonatkozó cikket helyezi hatályon kívül az egyezményben. A második generációs Schengeni Információs Rendszerre (SIS II) vonatkozó két rendeletből és egy határozatból álló jogszabálycsomag pedig az egyezmény teljes SIS fejezetét váltja ki.

Ma már ezek a szabályok mindegyike rendelet, irányelv, határozat stb. formáját ölti, és csak abból lehet tudni, hogy a schengeni jog továbbfejlesztéséről van szó, hogy a preambulum utal erre.

Az Európai Uniót létrehozó Maastrichti szerződésben az akkori tagállamok közös célokat fogalmaztak meg a bel- és az igazságügyi együttműködés területén. Áttörést azonban csak az 1999. május 1-jén hatályba lépett Amszterdami szerződés jelentett a belső határokon való ellenőrzések megszüntetése terén, amely az Európai Unió I. pillérébe integrálta a schengeni végrehajtási egyezmény jelentős részét. A szerződés egyértelműen úgy fogalmazott, hogy a hatályba lépést követő öt éven belül meg kell valósítani a személyek szabad áramlását (az ellenőrzések eltörlését a belső határokon) az Európai Unió térségén belül.

A korábbiakkal ellentétben ma már nem magához az egyezményhez kell csatlakozni, hanem a schengeni relevanciájú normákat is át kell venni a nemzeti jogba (vagy éppen közvetlenül alkalmazni) minden olyan államnak, amely teljes jogú schengeni taggá akar válni.

A taggá válás feltétele továbbá, hogy az érintett állam ún. schengeni értékelő ellenőrzésen essen át a határellenőrzés, az adatvédelem, a vízumkiadás, a rendőri együttműködés és a Schengeni Információs Rendszer területén. Ennek keretében felmérik, hogy megfelelő-e a jogi környezet, valamint, hogy a végrehajtásban dolgozók ismerik, értik-e a schengeni előírásokat, képesek-e azokat alkalmazni, rendelkezésre áll-e a szükséges intézményi háttér és eszközpark.

Az ellenőrzést követően a Tanács egyhangú határozattal dönt az érintett EU-tagállam schengeni tagságáról.